Az éntudat


Az én felfedezése

A csecsemőkor végét jelző átmenetet az emberek az egész világon észreveszik. A Fidzsi-szigeteken a szülők azt mondják, hogy a gyerekek értelmet kapnak a 2. születésnapjuk körül. Ettől kezdve felelősek lehetnek tetteikért, mert úgy vélik, képesek megkülönböztetni a jót a rossztól. Az utku indiánok szerint a 2 évesnek már birtokában van az ész. Az amerikai szülők a gyerekek függetlenedését 2 éves korra teszik.
Az új viselkedések, melyek jelzik, hogy a gyerekek új fejlődési szakaszba léptek, a következők:
A felnőttek normáira való fokozott érzékenység (a helyes-helytelen megkülönböztetése).
Annak felismerése, hogy meg tudnak ezeknek a normáknak felelni.
Az a képesség, hogy önmaguk képesek célokat felállítani.
Ezek az elemek megalapozhatják az önállóság-érzést, amely Erikson szerint ezt az életkort jellemzi.

Önfelismerés

Az éntudatról azt szokták mondani, hogy az egyike azoknak a fő jellegzetességeknek, amelyek megkülönböztetik az emberi lényeket más fajoktól, és a 2 éves gyereket a fiatalabbaktól.
Gordon Gallup 1970-ben számolt be csimpánzokkal és tükrökkel folytatott kísérletsorozatáról, melyet azóta gyerekekkel is megismételtek. Vadon született csimpánzoknak megmutatta egy tükörben teljesalakos képüket. Először a csimpánzok úgy viselkedtek, mintha egy másik állat volna a szobában, néhány nap múlva azonban elkezdték a tükörben magukat vizsgálgatni.
Ez a fajta önfelismerés egyáltalán nem egyetemes a majmok között. A makákó majmok nem képesek rá.
Ezt az eljárást csecsemőkön is kipróbálták. Kimutatták, hogy a tükörbeli önfelismerésnek több szakasza van.
3. hó: kevés érdeklődést mutat
4. hó: nyúl a tükör felé
10. hó: kezdi érzékelni a tükröződést
18. hó: kezdi felismerni magát
24. hó: tudja, hogy a saját tükörképét látja

Az éntudat kialakulása

Énnek nevezzük a lélektanban az önmagunkról való tapasztalatoknak, ismereteknek a rendszerét: a testünkről, képességeinkről, élményeinkről megőrzött tudást.
Ez teszi lehetővé, hogy elkülönítsük magunkat a külvilágtól.
Winnicott szerint a csecsemő és a tárgy (az anya) egy beolvad, egy egységet képez.
Mahler szerint az újszülött még nem képes különbséget tenni én és nem én között, ezért másokkal összeolvad, pszichológiai fúziót alkot. Ez a gyerek duálúnió fuziója. A szimbiózis felbomlása, a személyiségfejlődés a 6. hónap körül kezdődik el. Ezt nevezzük szeparációs individualizációnak (külön lét).
Ken Wilber szerint a csecsemő születésekor nem más, mint egy szenzomotoros szervezet. Az én úgyszólván azonosul a szenzomotoros világgal, méghozzá olyan mértékben, hogy még csak nem is képes különbséget tenni a külső világ és saját benső világa között. A testi én és a fizikai világ egybemosódik, azaz még nem válik szét egymástól (nem differenciálódik).
Tehát a csecsemő számára nincs én és nem én. Hosszú gyakorlás eredményeképpen megtanulja, hogy a látott kéz vagy láb a sajátja, hogy elmozdulásait ő irányítja.
Az én és a külvilág különválásának folyamata két fonalon halad. Az egyik az, hogy a csecsemő belső vázlatot alakít ki saját testéről, mozgásáról. Ezt a belső vázlatot nevezzük test-sémának. A másik fonal, amely az önmagunkról való tapasztalatok rendszerezéséhez vezet, társas történésekből szövődik. Az én és a külvilág különválasztásában a személyiség felfedezése egy másik embernek a közvetítésével történik.
Cirkuláris reakciónak nevezzük azt a jelenséget, hogy a csecsemő saját cselekvését csak akkor tudja mint mintát követni, ha az külsőként jelenik meg előtte. Ezt a külső mintát egy másik személy nyújtja (pl. tenyér csukása, szem dörzsölése).
A mintakövetésnél a gesztust az a tudat kíséri, hogy én csinálom. Ez az én-élmény.
Az énről és a másikról való tudás nagyjából egyszerre alakul ki. Csak akkor tudhatom, hogy én vagyok, ha tudom, hogy van másik.
Ebben az időszakban figyelhető meg, hogy a gyerek önmagával folytat párbeszédet. Beleéli magát a másikba, lejátssza hanghordozását, váltogatja a szerepeket.
Ezek a megfigyelések valószínűsítik, hogy az én-élmény társas eredetű, a másikkal való kapcsolatból születik.
A gyerek tehát az első 2 évben kialakítja azt a belső vázlatot, amelynek segítségével viselkedését irányítja. A 3. életévben használni kezdi azt a szót, hogy „én”. Használja, és egyre inkább hangsúlyozza mondataiban és cselekvéseiben is.
Ahogy mindent, az én-élményt is gyakorolnia kell. Ez is csak a cselekvés által valósul meg. Az „én vagyok”-nak az a kritériuma, hogy én csinálom. A környezet ezt nehezen viseli, akaratosnak tekinti a gyereket. Így ez a funkciógyakorlás frusztrációk sorozatához vezet. Ennek a feszültsége nyilvánul meg a regresszióban és az agresszióban. (Pl. ujjszopás, bepisilés, düh, dac.) Tehát az erre a korra jellemző dacreakció az én-élmény funkciógyakorlásával együtt járó frusztrációs feszültségből fakad. A gyerek viselkedése olyan, mintha „függetlenedni” akarna. Valójában nem független akar lenni, hanem önálló.

Az azonosítás

Az utánzás folyamatos a gyerek életében. Az utánzás segítségével jobban megérti a világot. 3 éves kortól főleg viselkedésmódokat vesz át. Mozdulatokat, mimikát, hanghordozást és szavakat utánoz. Az utánzással a gyerek hasonul az utánzotthoz. Ezeknek a hasonulásoknak két funkciójuk van. Az egyik a feszültség oldása vagy csökkentése. Csillapítják a szeretett személy távollétének hiányérzését, oldják a félelmet, enyhítik a szorongást. (Akit utánoznak, ezáltal jelen van.) A másik funkció az interiorizálás (szokások, vélemények, normák belsővé tétele). Az utánzásokkal és hasonulásokkal átvett viselkedési minták fokozatosan belsővé válnak. Az azonosítással tanuljuk meg, mit kell tenni, és mi az, ami tilos. Kialakul egy belső szabályozórendszer.


Vissza az oldal tetejére